Lengyel Ervin interjú

52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából

03.09.2021
Один раз в месяц мы высылаем анонсы и приглашения на наши мероприятия
Русская версия интервью здесь / Orosz nyelvű verzió itt
2021. szeptember 5. és 12. között kerül megrendezésre Budapesten az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amelynek keretében Ferenc pápa a Hősök terén tart záró szentmisét. A közelgő kongresszus kapcsán átfogó vallási témákat érintő interjút készítettünk régi barátunkkal Lengyel Ervin atyával, a moszkvai nunciatúra volt titkárával.
Ervin Lengyel székesfehérvári egyházmegye papja, a bagdadi apostoli nunciatúra titkára, pápai káplán. 1980. május 9-én született Tatabányán, pappá 2004. június 24-én szentelték Székesfehérvárott. 2004–2007 között a budapesti apostoli nunciatúra titkáraként tevékenykedett és e mellett kisegítő lelkészként is szolgált Bicskén. Közben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán 2005-ben teológiai licenciátust szerzett. A következő négy évben, 2007–2011 között tanulmányi szabadságát töltötte Rómában, két évet a Pápai Magyar Intézetben, további két évet pedig a Pápai Egyházi Akadémián. A római Gergely Egyetemen 2011-ben egyházjogi doktorátust szerzett és elvégezte többek között a pápai diplomáciai akadémiát is, ami megnyitotta számára a kaput a külföldi szolgálat felé. A vatikáni államtitkárság által kijelölt első állomáshelye Kamerun volt, ahol nunciatúrai titkárként három évig, 2011-től 2014-ig állt diplomáciai szolgálatban. Ezt követte Angola (2014–2017), majd Oroszország (2017–2019). 2019-től Irakban, a Szentszék bagdadi nagykövetségének titkáraként segíti a nuncius munkáját. A Szentatya 2015-ben pápai káplán címmel tüntette ki. 2021-ben előkészítette Ferenc pápa iraki látogatását.

A katolikus egyház a világ legtöbb hívőt számláló és legkiterjedtebb vallási közössége.
Szeptember 5-12 között Budapesten kerül megrendezésre a 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, melyre a tervek szerint Ferenc pápa is ellátogat. Miért fontos ez az esemény Magyarország szempontjából?

Talán mindenekelőtt azzal szeretném kezdeni, hogy miről is van szó. A katolikus egyház a világ legtöbb hívőt számláló és legkiterjedtebb vallási közössége. A modern időkben ennek a kultúrák, nyelvek, hagyományok és legfőképpen vallási tapasztalatok sokszínűségét összefoglaló közösségnek a megismerésére és közös tapasztalatok megosztására kezdtek el különféle tematikus találkozókat, kongresszusokat szervezni. Ilyenek a világifjúsági találkozó, a családkongresszus, a ministránsok nemzetközi zarándoklata és még folytathatnánk azt a sort, aminek egyik tagja a most Budapesten megrendezésre kerülő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is.

Ennek a kongresszusnak a középpontjában a katolikus egyház ősi rituális öröksége, a szentmise újrafelfedezése áll, amit teológiai szaknyelven „eucharisztiának" hívunk.

A kongresszus jelentősége Magyarország számára kettős. Egyrészt, mivel egy nagy, periodikusan megrendezésre kerülő, nemzetközi eseményről van szó, amely hagyományosan összeköti, néhány napra összegyűjti a világ katolikus népeit, azokon a zarándokokon, küldötteken keresztül, akik majd Budapestre látogatnak. Nagy megtiszteltetés népünk számára, hogy Ferenc pápa személyesen jön el Budapestre, hogy vezesse a kongresszust lezáró hálaadó szentmisét. Hadd említsem meg, hogy Bagdadból is szervezünk egy kis zarándokcsoportot az eseményre.

Másrészt, talán a kongresszusnak van üzenete hazánk és a régió katolikusai számára is. Nem árulok el titkot azzal, hogy mind hazánkban mind pedig az európai régióban az utóbbi évtizedekben látványosan megcsappant a szentmisére járó hívők száma, habár az itt élők többsége katolikus, keresztény családi gyökerekkel rendelkezik. Szinte szállóigévé válik a „kongó üres templomok" kifejezés európai viszonylatban. Nincs ez mindenhol igy a világon. A világ számos országában az istentiszteleteken a keresztények nagy számban és aktívan, jó lélekkel és jó hangulatban vesznek részt. Öröm számukra a közösséghez tartozás, szentmisén való részvétel. Vagyis, bízom benne, hogy a kongresszus abban is segít majd bennünket, hogy tanuljunk egymástól és újra átgondoljuk a kötődésünket a katolikus egyház ősi rítusához, a szentmiséhez és újra felfedezzük azt.
Hosszú évekig dolgoztál Afrikában, most pedig Irakban vagy az Apostoli Nunciatúra szolgálatában. Milyennek látod a katolikus egyház helyzetét az afrikai és Közel-Keleti régióban? Milyen szerepvállalása van az egyháznak a helyi hívők életében?

Két meglehetősen különböző területről és kulturális környezetről van szó.

Mint ismeretes az ún. „fekete-Afrika" vidékére vagyis a Szaharától délre található területekre, a XVI. század kezdetétől, a felfedezések korában érkeztek a katolikus misszionáriusok, akik legfőképpen portugálok és franciák voltak, majd később a berlini kongresszus (1878) után a protestáns országok (Anglia, Németország) területein is megjelentek a katolikus missziók. A gyarmati korszakról ma az embereknek elég negatív képzeteik vannak és legtöbbször egyenlőséget tesznek a misszionáriusok és a rabszolgatartók megítélése között, de ez elég nagy túlzás. Kevesen tudják azt, hogy olyan korszakról beszélünk, amikor a pápaság és az abszolutisztikus monarchiák között állandó volt a feszültség igy az egyes helyzetekben természetesen legtöbbször a katonai és politikai erő döntött. Mindennek ellenére a katolikus misszionáriusok hatalmas bátorsággal és elszántsággal mentek Afrikába, nem csak a keresztény hit hirdetésére, hanem a közegészségügyi helyzet és a humán fejlesztés szolgálatára. Gyakran látogattam Kamerunban az ősi missziós központokat, melyeknek a templom mellett elengedhetetlen része volt az iskola és az egészségügyi központ. Később ezek a missziós központok „adták" az 1960-as években függetlenné váló afrikai országok politikai, szellemi elitjének és tisztviselőinek a döntő részét.

Afrikában tehát a katolikus egyháznak ma is alapvető szerepe van nem csak a keresztény hit hirdetésében, hanem a humánerőforrások versenyképes fejlesztésében az óvodától egészen a nagy egyetemekig, de megemlíthetjük az egészségügyi és szociális intézményeket is.
A mai Irak pedig a történelmi Mezopotámia, Babilónia vidéke. Itt a kereszténység az apostoli időktől, az első századoktól van jelen. Nagyon régi és nagy hagyományokkal rendelkező keresztény közösségről van szó, amelyik az iszlám elterjedésekor kisebbségbe került. Azonban ezek a keleti keresztény egyházak ma is értékes „fonalai" az iraki társadalom szövetének, ezt nagyon sokan elismerik.

Mezopotámiában a római katolikus jelenlét a XIII. századtól kezdődik, akkor érkeztek ide ferences majd domonkos szerzetesek, hogy kapcsolatokat keressenek a keleti keresztényekkel, ortodoxokkal. Évszázadokkal később ennek a kapcsolatkeresésnek lett az eredménye, hogy keleti keresztény egyházak elfogadták a római pápa elsőségét és ezzel a nagy katolikus közösség tagjaivá váltak. Vagyis a római katolikus egyház jelentősége itt egyfajta „ablak szerep", amely biztosítja a kapcsolatot Rómával és a nyugati kereszténységgel.

A közelmúltban Irakban lezajlott változások alatt ez a nagy katolikus család nem csak aggodalommal, hanem tevékeny segítséggel követte az üldözött keresztények sorsát. Az 1980-as években még kb. másfél millió keresztényből, ma már csak kb. 230 ezer él Irakban, 14 különféle egyházi közösségben, felekezetben. A katolikus egyház, a különféle segélyszervezetekkel való együttműködésben, megpróbál mindent megtenni értük, boldogulásukért.
Iraki külszolgálatod egyik kiemelt missziója volt az idei pápai látogatás megszervezése. Milyen volt egy ilyen kaliberű eseményt szervezni Bagdadban?

Ma már tudjuk, hogy Ferenc pápa iraki látogatása történelmi jelentőségű esemény volt. Ennek megszervezése valóban nagyon nagy kihívásokat jelentett. Egyrészt, a szervezéshez kb. 4 hónap állt csak rendelkezésre. Másrészt, a szervezést befolyásolta a koronavírus járvány, valamint az Irakban tapasztalható biztonsági helyzet. Nagyon bátoritó volt az iraki partnerek, vagyis a különféle kormányzati szervek és helyi hatóságok, nagyon pozitív hozzáállása, ami minden nehézséget leküzdött. Az irakiak, talán éppen a négy évtizedes háborús helyzet miatt, nagyon jó szervezők és legfőképpen nagyon jó logisztikusok. A pápalátogatás megszervezésében minden szempontból professzionális munkát végeztek.

Mint ismeretes Ferenc pápa Ur városában nem csak az iszlám, hanem nagy történelmi kelet vallások képviselőivel is találkozott. Észak-Irakban pedig imádkozott Moszul történelmi belvárosának romjainál, valamint találkozott az üldözött keresztény közösségekkel. Maga Ferenc pápa nagy örömet élt át iraki tartózkodása alatt, és talán ez az a tapasztalat ami arra bátorította fel, hogy Bagdadból hazafelé Rómába a repülőgépen váratlanul bejelentse, hogy elfogadja a meghívást Budapestre is.
Oroszországban is dolgoztál három évig. Mit gondolsz az orosz ortodox egyház növekvő népszerűségéről a rendszerváltás utáni időszakban? Milyen különleges, vagy számodra addig ismeretlen hasonlóságokat vagy merő eltéréseket fedeztél fel a pravoszláv egyházban és vallásban?

Szerintem nagyon leegyszerűsítő azt mondani, hogy az orosz ortodox egyház rendszerváltozás utáni népszerűsége az állam politikai támogatásának köszönhető, habár nyugaton legtöbbször sajnos ez a közvélekedés. Oroszországi kiküldetésem alatt igyekeztem minél jobban megismerni az orosz ortodox egyházat, közösségeket, ünnepeket, hagyományokat, és rengeteg olyan elemmel találkoztam, ami nem az államtól vagy a politikától függ, hanem egyszerűen az orosz nép lelkiségéből, hitéből. Az oroszok ebben az egyházban a hitük megvallása mellett az identitásuk megerősítését, mint a jelen egyik erőforrását, valamint a történelmi múltjukhoz való kapcsolat fenntartását élik meg. A keresztény hagyományok ismerete nem csak az egyes embernek fontos, de enélkül nem érthetők az olyan nagyok alkotásai, mint Rubljov, Dosztojevszkij, Bulgakov, Tarkovszkij vagy akár Ulickaja. Kevesen tudják, hogy a Vörös Hadsereg híres férfikórusának alapítója Alekszandrov maga is ortodox egyházi kórusokban kezdte pályáját.
Nagyon sokat lehet tanulni abból, ahogy az orosz ortodoxok a hitüket megélik, akár a liturgiákon, imádságokon való részvételre vagy a böjti fegyelemre gondolunk. Nagyon szép az, hogy Oroszországban a legtöbb helyen látogathatók a templomok és a forgalmasabb helyek templomaiban szinte mindig jelen vannak, rendelkezésre állnak a papok. Moszkva környékén láttam, hogy rengeteg ősi templom és kolostor megújult, amelyeket szívesen látogatnak az emberek, akár egyénileg, akár családosan. Az oroszok szeretik kifejezni a templomhoz, az egyházhoz való kötődésüket, ami nagyon szép dolog, mert ez nem csak vallási kérdés, hanem kapcsolatot teremt az egyén és a közösség történelmi, családi múltjával, identitásával. Azt hiszem, hogy ezekben a dolgokban mi magyarok is jó szívvel tanulhatunk az oroszoktól. A templomba elmenni néha, ott meggyújtani egy gyertyát, imádkozni, meditálni, nem egy avítt dolog, hanem az életünk természetes része, amely összeköt elődjeink emlékével, megrajzolja önazonosságunkat kinek-kinek a saját gyökerei szerint.
Az élet kihívásai közbeszóltak és ma az elméleti dialógus helyett előtérbe kerülnek a gyakorlati kérdések, vagyis az együtt cselekvés szükségessége.
Hamarosan 1000 éves évfordulója lesz a nagy egyházszakadásnak. Milyen meglátásaid vannak arra vonatkozóan, hogy a keleti és a nyugati egyházak egy merőben új párbeszédet kezdjenek a keresztény vallás és egyben az emberiség jövője kapcsán?

A közelmúltban úgy gondolták, hogy az ún. ökumenikus (keresztény felekezetek közötti) párbeszéd útja az, hogy okos emberek, egyházak képviselői összeülnek egy nagy asztalnál és ott tisztáznak bizonyos teológiai nézeteltéréseket, közösen aláírnak egy dokumentumot és fellélegeznek, hogy valamit megoldottak. Az élet kihívásai közbeszóltak és ma az elméleti dialógus helyett előtérbe kerülnek a gyakorlati kérdések, vagyis az együtt cselekvés szükségessége. Az elvont elméleti kérdések megvitatása helyett ma sokkal fontosabb és sikeresebb az együttműködés az olyan területeken mint az oktatás, a kultúra vagy éppen a szociális és társadalmi kérdések. Ezeken a platformokon a keresztények sokkal inkább egymásra találnak és képesek arra, hogy együtt új értékeket hozzanak létre és eredményeket érjenek el. Nyugaton nagy az érdeklődés a keleti művészet, lelkiségi hagyomány, liturgia iránt, míg a keleti papok szívesen tanulnak egyházi tudományokat a nyugati egyetemeken. Szinte világviszonylatban felértékelődik a szociális segítség legfőképpen a krízis sújtotta övezetekben, ahol a keresztény egyházak együttesen oldanak meg válsághelyzeteket. Ezek a projektek folyamatosan közelebb hozzák az egyházak képviselőit és hívőit egymáshoz.

Ma a hálózatkutatás korszakában egyre evidensebb a keresztény üzenet lényege és aktualitása: az ember életének van célja és értelme, aminek alapja egy személyes kapcsolat az őt teremtő Istennel, akihez Jézus Krisztuson és embertársainkon keresztül vezet el az út. Egy nagy hálózat ez, ahol az ember nincsen egyedül. Épp ellenkezőleg, egymásra vagyunk utalva abban, hogy mindannyian célba érjünk, boldoguljunk. Ferenc pápa tavaly a Szent Péter téren nagypénteken elmondott beszédében, a világjárványra utalva, ezt a bárka képével világította meg: Az emberiség egyre inkább rájön, hogy egy bárkában evezünk, a viharokat is együtt éljük át és a kríziseink megoldásában is csak egymásra számíthatunk. Ezt a dialógust, együttműködést szeretnék a keresztények ma is előmozdítani a saját eszközeikkel, évezredes spirituális örökségükkel és közösségi tapasztalataikkal.
Milyen magyarnak lenni egy nemzetközi egyházi szervezetben? Milyen vallásgyakorlási, diplomácia, vagy egyéb különbségeket érzel mondjuk az afrikai, latin-amerikai, vagy más európai kollégákkal?

Nem könnyű erre a kérdésre válaszolni. Egy személyes emlékem jut eszembe. Amikor a vatikáni diplomáciai akadémiára beköltöztem, mint új növendék, természetesen lenyűgözött és talán meg is ijesztett ennek az intézménynek a patinás, nemzetközi légköre.
Egyszer, egy vacsora után egy libanoni és egy máltai kollégámmal álltunk meg a folyosón, hogy a ház akkori ökonómusával, Giampiero Gloder prelátussal, ma kubai nuncius, ismerkedjünk, hogy kik vagyunk honnan jöttünk. A kedélyes beszélgetés közben valami olyasmi jött ki belőlem, hogy „Nahát, itt mindenki mennyire különleges, egyik libanoni: keni vágja az arabot és a franciát, a másik meg máltai: kapásból perfekt angolos és olaszos…" Mire Gloder prelátus, aki egyébként rajongója Lisztnek és Bartóknak, rávágta: „Miért? Mit akarsz? Te meg magyar vagy, nem?!" Nagyon találó volt ez a frappáns válasz. Valóban igy van, hogy mi magyarok otthon legtöbbször nem vagyunk eléggé tudatában saját különlegességünknek és nem tanultunk meg ezzel megfelelően bánni. Az a meggyőződésem, hogy a nyelvi elszigeteltségünk miatt szinte minden magyarnak, foglalkozástól függetlenül, szüksége lenne arra, hogy „középkori mesterlegény" módjára, néhány évet külföldön töltsön. Nem csak a professzionális fejlődése, hanem a nemzeti önazonossága jobb megértése miatt is. Saját tapasztalatom az, hogy külföldön, idegen környezetben tanulunk meg igazán magyarnak lenni, akkor tudjuk igazán értékelni, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hordozunk magunkkal az „otthonról hozott vándortarisznyánkban".

Saját szolgálatomban legtöbbször inkább segítség és előny a magyar identitás. A kameruniak mindig megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy sem francia sem angol nem vagyok, vagyis nem tartozom egyik gyarmatosítóhoz sem. Angolában ma is emlékeznek a luandai Ikarus-gyárra, arra hogy Magyarország sokat segített az ország függetlenné válásában és polgárháború utáni talpraállásában, valamint ide kötődik Magyar László felfedező, Afrika-kutató regénybe illő élettörténete is. Az oroszokkal szintén összeköt a két nép viszontagságos, de közös történelme, a múlt sorsközössége és azok a hasonló élethelyzetek, amelyekről harminc évvel a keleti blokk bukása után is gyakran anekdotázik az ember egy asztaltársaságban. Az iraki keresztények között Magyarország nagy nevet és elismertséget szerzett az újjáépítési programokkal és az üldözött keresztények védelmében tett erőfeszítéseivel. Ezen felül sokan még mindig tisztelettel emlékeznek Nyáry Ernő bagdadi latin érsek nagyszerű személyiségére. Mindez egy olyan hátteret jelent, amiért hálás vagyok a sorsnak, hogy magyarnak születtem. Nagyon szép és izgalmas a magyar nép történelme, nagyszerű személyiségekkel és élettörténetekkel. Nekünk, mai magyaroknak akár otthon vagy a világ bármelyik pontján élünk vagy dolgozunk, feladatunk nem csak az, hogy megismerjük ezt a nagyszerű történelmet, hanem hogy ennek folytatói, tovább-írói legyünk, mindenki ott ahová a sors rendelte.
Szerintem korunk legnagyobb kérdése, kihívása, nem más, mint az EMBER maga.
Véleményed szerint melyek a katolikus és egyben a keresztény vallás legnagyobb kihívásai a XXI. században?

Régebben egy olyan egyházkép élt a társadalomban, hogy az egyház „mindent tud" és mindenre van kész válasza. Ezen egyházkép szerint, az egyház kompetens az élet minden területén az oktatásban, az egészségügy és a klímaváltozás vagy a gazdasági aránytalanságok kérdéseiben. Ez az egyházkép azt sugallta, hogy elég megtenni amit ez egyház mond vagy tanit és minden jó lesz.

A 21. évszázad első negyede azt hiszem, hogy arra tanit bennünket, hogy az egyháznak is sokkal mélyebbre kell ásni és sokkal alapvetőbb kérdésekkel kell foglalkozni, mint az egyes szakkérdések. Válaszolva az eredeti kérdésedre, szerintem korunk legnagyobb kérdése, kihívása, nem más, mint az EMBER maga. A biotechnológia, a mesterséges intelligenciák, a közösségi hálózatok, digitális identitások, a gender-gondolkodás, a fizikai élettér szűkülése és a világjárvány korszakát éljük. Annak ellenére, hogy világunkban természetesen érvényesek és sürgetőek azok a problémák amiket felsoroltál, de szerintem fontosabb lenne választ adni sokkal alapvetőbb antropológiai kérdésekre, amelyek az EMBER-re vonatkoznak. Ma minden szakkérdés másodlagos, amíg nem tudunk választ adni az olyan alapvető kérdésekre, mint: Mi az ember? Ki az ember? Mit jelent a hit, a vallás? Mit jelent a másik, a tőlem különböző? Milyen az embernek az élethez való viszonya? Hogyan helyezi el az ember saját magát a világban? Azt hiszem, hogy az egyház számára is ez a legnagyobb kihívás, hogy egy mai, korszerű emberképpel dolgozzon és ezen a platformon folytasson dialógust a mai társadalommal, természetesen annak a spirituális és kulturális örökségnek a birtokában, amit az egyház és a kereszténység hosszú évszázadok óta őriz.

Szent II. János Pál pápa fogalmazta meg, hogy „Az egyház útja az ember". Vagyis ez előbb említettekből annak kell következnie, hogy az egyház megújítja kapcsolatát a modern kor emberével, hogy valódi támasza lehessen nem könnyű földi zarándokútján.

Képek: Lengyel Ervin; Internet